Az elszámoltathatóság, avagy
gondolataim az ígéretről, az ígérő és az elfogadó felelősségéről
Az alaphelyzet a következő
volt.
Egy reménybeli klienssel,
több sikertelen időpont-egyeztetés után végre sikerült rögzítenünk az üzleti
coaching-találkozó idejét, helyét és a beszélgetés módját. Természetesen
beutaztam a találkozóra a városba, természetesen készültem a beszélgetésre és
természetesen a partnerem nem jött el. Nem is hívott, hogy kimentse magát,
nekem kellett érdeklődnöm. Magasról tett a dologra, noha az ő igénye volt az
egyébként ingyenes üzleti coaching.
Hogy miért természetes? Azért
mert mára ez általános jelenséggé vált, ilyen világban élünk. Nem számít a
másik, nem számít az ígéret, az adott szó súlytalanná vált. Ha valaminek nincs
ára, tétje, értéktelen. Kortünet.
Nehéz ilyen esetekben újra
találkozni, mert már alapból bizalmatlan az ember, a negatív előjelet nagyon
nehéz visszafordítani. Az egyetlen eszköz, amivel el lehet mozdulni, a türelem.
A remény, hogy mégis érdemes vele foglalkozni, abból fakad, hogy a jelenségből
is láthatóan szüksége van a coach segítségére, hiszen ha az értékrendje ilyen
csekély dologban sincs rendben, akkor ott más problémák is tornyosulhatnak.
Ennyit az emberünkről.
A kortünet, vagy az ígéretek
be nem tartásának természetessége viszont további gondolatokat szül. Ki a
felelős ezért? Mi az ígérő és mi az ígéretet elfogadó felelőssége. Ugyanis
kettőn áll a vásár.
Az ígérő azért tesz ígéretet,
mert valamilyen jövőbeli dolgot, helyzetet, értéket, szeretne létrehozni, s
ennek a mában aratja le a gyümölcsét. Mivel az ígéret és teljesítés nem azonos
időben zajlik, meg van a feledés, a negligálás esélye, s ez rendre így is
történik. Kivételek persze vannak. Az
erkölcsi deficittel senki sem foglalkozik. Nincs már meg, kiveszett az
emberekből az a belső tartás, amivel a tekintélyüket, tisztességüket építenék
az ígéreteik betartásával. A gentleman agreement nem működik. Nem lehet rá
számítani, hiszen a közeg, amiben élünk, még a kőbe vésett, ezer ügyvéd által
ápolgatott szerződéseket is képes semmissé tenni, és ez egy önmagát gerjesztő
folyamattá vált.
Éppen ezért lenne fontos az
adott szó becsületét helyreállítani, és ezt a fajta felelőtlen szemléletet kiiktatni
az életünkből.
Felvetődik azonban a kérdés,
hogy mi a táptalaja ennek a jelenségnek? Felvetődik az ígéretet elfogadónak a
felelőssége is. Ugyanis, ha következetesen számon kérnénk az ígéretet, a be nem
tartását szankcionálnánk, vagyis a nem teljesítőnek viselnie kellene a
következményeket, a dolog súlya rögtön megnőne, s a felelősségérzet
helyreállna. Az ígéretet elfogadóban kell, hogy éljen a gyanú, ez az ember nem
az az ember, akiben meg lehet bízni. Miért fogadjam el hát az ígéretét? Ha
ismeretlen ígér valamit, egészen biztosak lehetünk benne, hogy menekül egy
adott szituációból, s esze ágában sincs betartani az adott szavát. Pestiesen
szólva, hülyére vesz. Mi az ő szintjére süllyedünk, cinkosává válunk, s ha
elfogadjuk, ez már a mi felelősségünk is.
A számonkérhetőség, az
elszámoltathatóság egy olyan szabály, ami megkönnyíti a hasonló szituációk
elkerülését. Kis közösségen belül akár alapszabályként kívánatos is megfogalmazni,
mert ha kicsiben működik, az már nagyban is elvárhatóvá válik.
Schiller: A kezesség című
verse jut az eszembe, de az a világ már letűnt:
„Ne mondja kevélyen a
zsarnoki vád:
megszegte az esküt a gyáva
barát.”
Nagy Péter
A karikatúrák Gitomer: Trust me c. könyvéből valók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése