Abban az üzleti közösségben, ahol minden héten találkozunk, és jutalék nélkül ajánlunk egymásnak lehetőségeket, az első kérdés, amivel a rendszer működtetése során szembesülnünk kell, az belőlünk jön: „Miért tenném én ezt, mi hasznom van nekem ebből?” - szóval ezzel az érzéssel nem könnyű leszámolni.
A buddhista tantörténetben két ifjú papjelölt megy az erdőn át a vasárnapi istentiszteletre, amikor észreveszik, hogy az öregasszony rőzsével a hátán a patakba esett. Az egyik indulna segíteni, de a másik megállítja.
Vigyázz, besározod a sarudat, és így nem léphetsz be a szentélybe! – mondja társának.
A segíteni indulót azonban mégsem állítja meg ifjú társának aggodalma. Segít az asszonynak terhe felemelésében, sőt egy darabig cipeli is a hátán, majd elköszönve az anyókától, visszatér társához. Együtt haladnak tovább, és míg a segítő vígan fütyörészik, a másik egyre komorabb és csak hallgat. Vidám társa odafordul hozzá és megkérdi:
Te még mindig cipeled?
Ha gyakran halljuk, hogy csak magunkkal törődjünk, csak nekünk legyen jó, és nem tapasztaljuk, hogy a másikon való segítésből valami hasznunk származik, ha nincsenek a segítésben pozitív mintaadó személyek – sőt azt látjuk, hogy jobban jár, aki önző … mindennek természetes folyamodványa az érdekvezérelt, önszempontú viselkedés megerősödése!
A boldogságkutatás szerint a jó cselekedetek gyakorlása, az adakozás, a nagyvonalúság, a saját javakról való lemondás, a másik ember megsegítése fokozza a szubjektívjóllét-érzésünket. Lyubomirsky és Sheldon az alábbi módon ellenőrizték az állítás érvényességét:
A kísérlet résztvevőit két csoportra osztották: az első csoportot arra kérték, hogy hat héten át egy bizonyos napon, a másodikat, hogy a hét során bármikor öt jó cselekedet hajtsanak végre. Nem volt fontos ugyanazon személlyel jót tenni, s az sem számított, hogy az illető tud-e róla vagy sem. Meglepő módon annál a csoportnál tudtak jelentős boldogságfokozódást igazolni, ahol egyazon napon, egymást követően tettek ötször valami jót. Az időzítés tehát nem mellékes, az intenzitás élménye is számít. Azoknak a kísérleti személyeknek viszont, akik tíz héten át heti három alkalommal szabadon választott jótetteket vittek véghez, jelentősen megnőtt boldogságszintjük – sőt bizonyítható módon fenn is maradt. Úgy tűnik, ha kedvünkre válogathatunk, milyen jótettet viszünk véghez, s ez nem válik rutinná, akkor még inkább örülünk, élvezzük jó cselekedeteink önképünket erősítő, kedvező hatásait. Jó érzés magunkat „jó embernek” tudni...
Minél szabadabban, minél változatosabban és minél inkább saját döntésünk alapján teszünk jót, annál nagyobb a boldogságfokozó hatás.
Hogyan lehetnénk boldogabbak? – Bagdy Emőke, (Mindennapi Pszichológia – 2010 II. évf. 4. szám) alapján
Coachként minden erőfeszítésemmel arra koncentrálok, hogy a vállalkozó, - akivel együtt dolgozunk - minél több örömet leljen a vállalkozásában, s az elért sikerek boldogsághormonként erősítsék személyiségét. Ennek fontos kenőanyaga ahogy a fentiekből is látszik, az a megváltozott szemléletmód, ami túlmutat rövidlátó érdekeimen s nem veszteségként, hanem beruházásként tekint a másoknak való önzetlen segítségre! Ennek a felismerését segíti az a gyakorlat, amelyre csoporttársaimat kértem: "Gondold végig, mit változtattál az elmúlt három hónapban az üzleted irányításában, (legyen az bármi kicsiség,) amit kollégáid, üzletfeleid is változásként tudtak azonosítani?
Igen, képes vagy a változásra, azaz képes vagy a tanulásra! S aki tanul, az mindig fiatal - mi több, boldog marad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése